Jane egy
pillanat alatt elővette a fegyverét és rászegezte:
- Bostoni rendőrség! Ki maga?
A feketébe öltözött alak kiugrott a bokrok közül és menekülni kezdett.
- Állj! - kiáltotta Jane, de az tovább rohant.
Jane utána indult, cipője alatt repedezett a
fagyott sár. Az üldözött pókszerű árny volt, hullámzó, mintha nem lenne
egészen szilárd. Nem egészen emberi. Jane a háta mögül hallotta, hogy Frost
a nevét kiabálja. Nem állt meg, hogy válaszoljon, folytatta az üldözést. Az
alak gyorsan mozgott - túl gyorsan. Jane lába lüktetett, izmai égtek. A
levegő hideg volt, úgy érezte, égeti a torkát. Látta, hogy az árny átmászik
egy kerítésen, eltűnt a szeme elől.
Ő is átrántotta magát a kerítésen, és érezte, ahogy egy szálka a tenyerébe
fúródik. Nagyon erősen zuhant le a túloldalon, a fájdalom belehasított a
lábszárába. Egy bekerített udvaron volt. Merre van ő, merre? Szemével vadul
kutatott az árnyék után, valami árulkodó mozgást keresett.
Valami van a fészerben?
Mind két kezével fegyverét szorította, ahogy a bejárat felé tartott. A benti
sötétség olyan sűrű volt, hogy már szilárdnak tetszett. Lassan haladt előre,
megállt a küszöbön és megpróbált körülnézni. Nem látott semmit. Aztán egy
hangot hallott, amitől felállt a hátán a szőr. A hang egy gyors,
kétségbeesett levegővétel volt. Nem a fészerből jött, hanem mögüle.
Megpördült és észrevette üldözöttjét, aki guggolva bujkált a sötétben.
Teljesen feketébe volt öltözve. Ahogy szemébe világított az elemlámpájával,
az kezeivel takarta el az arcát.
- Maga kicsoda? - kérdezte Jane.
- Senki.
- Mutassa magát! Álljon fel!
Az alak lassan felállt és leeresztette karjait. Az arc, ami visszanézett
Jane-re, földöntúlian fehér volt, koromfekete haja pedig ragyogott.
Ugyanolyan színű volt, mint amilyen szálakat a koporsóban, a párnán
találtak. |
